Üdvözöllek

• Blog oldal
• Archívum
• 

Farkas Őrző 1/8

Daklír Themes-debere Óceánja valahol félúton

Számításaim szerint, még csak két napja volt, hogy sikeresen kiszabadultunk és úton voltunk. A lányok szerencsére jól kialudták magukat és jól viselik az utat. Legtöbbször Chua ellenőrizte őket. Én azon gondolkoztam, hogyan is mondjak el Piper-nek mindent, amit tudok.

Noha pár résznél a törzsi titok kötelez, de meg akarom vele osztani.

A kapitány, akit idefele már nagyjából megismertem, már amennyire lehetetett, továbbra is rendes volt velünk.

Többször is kérdeztem tőle, hol vagyunk? Merre tartunk? Ő csak annyit felelt, bízzam rá. Víz van annyi, hogy be sem tudjuk osztani, vannak mosdók, zuhanyzók, italok minden mennyiségbe a sima üdítőktől a szeszes kemény italokig. Na meg étel is van bőven. Persze ha pedig, kifogyóba is lenne, akkor is van egy varázslója, aki képes ételeket ide teleportálni.

Persze egyből megkérdeztem a varázslótól, képes-e a viharból minket is ki teleportálni. Ám ő gonosz kacajjal, annyit felelt nekem „– nézd, ezt nem tudom. Örülj neki, hogy nem kell éhezned. „

Ezzel fogta magát és elsétált. Varázslók. Mennyi fajtájuk van és én menyire ki nem állhatom őket.

Néha jó volt felnézni a hajó fedélzetére. Szerencse, hogy fedet, ablakok vannak, és lehet kicsit szellőzni, mert ugyan akkor friss levegő járja át. A kapitány kormány fedélzete még egy emelettel feljebb volt és jóval kisebb helység. De, nekem megtette ez is. A hajó orrába álltam és csak néztem ki az ablakon. Eső. Bármerre nézek, csak eső. Hol viharos, hol pedig gyenge nyári szerű meg éghajlattal. Szeszélyes időjárás van itt erre. Nem laknék itt az már biztos.

Ennek ellenére, jó volt ide feljárni, szellőzni kicsit. Legalább nem ázok, bőrig mikor kijövök kiszellőztetni a fejem.

Oly sok minden kavarodott bennem már napok óta. Főleg a saját érzéseim. De sorjában kellet haladnom. A legelső és legfontosabbal kezdem ami Piper-nek fontos lehet. Legalább is így érzem.

Éppen fordultam vissza a kabinomba mikor megláttam őt. Felém közeledett. Még mindig a csodaszép fehér ruhája volt rajta. Ahogyan közeledett láttam kirázza kicsit a hideg. Egyenesen előttem állt meg, én pedig komoly arccal néztem rá. Kis pír jelent meg az arcán. Nem tudom mire gondolhatott, de éreztem. Szemei lassan végig pásztázták a két vállam majd a karom. Néha meg – meg állt és a pír erősebb lett.

Annyira elöntött ez a gondolat, hogy nem vagyok számára közömbös, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. Valami még is visszatartott.

A lány mintha csak megérezte volna gondolataimat, újra maga elé meredt és egyre pirosabb lett. Egy kedves mosolyt próbált ejteni, de nem mert a szemembe nézni. Egyik kósza hajszálát dugta csak a bal füle mögé, azokkal a pici, vékony nőies újakkal, melyekkel annyira szerettem volna, ha végig simogat. Muszáj volt kordában tartanom a gondolataimat, mert éreztem valami, elkezd mocorogni és az nem a hasam volt.

Éreztem, hogy szűk kezd lenni a nadrágom, nem tudtam mennyire lesz kínos, ha hirtelen elkezdek egy helyben mocorogni

- Tessék. – nyújtotta oda neki a pulcsimat.

- Köszönöm. – mondta hálálkodva. – Igazából nem tudom, a táskám hol van. De jó lenne, ha meglenne, mert fázom. - motyogta.

- Ez az én bűnöm. – feleltem kissé hadarva.

- Ezt nem igazán értem. – válaszolta kisé elhalkuló hanggal, és kicsit a tekintettét elfordította jobbra. Láttam, ahogy az ablakból próbál nézni. Majd feljebb emelte a fejét. Még mindig nem láttam a szemeit. Pedig az a csodálatos zöld szempár!

Képes lettem volna akkor térdre rogyni előtte és könyörögni, hogy csak egyetlen egy másodpercre is hadd lássam őket.

De én konok és makacs vagyok és büszke. Ó még mennyire büszke. Így feleltem inkább neki.

- A táska mindvégig nálam volt. A kapitányt kértem meg, hogy vigyázzon is rá. Fizettem is neki. Biztos akartam benne lenni az ígéretét megtartja –e tényleg. Benne van a naplód, ellenőriztem. Nem tűnt el belőle semmi. Tudom mennyire sokat jelent neked. – mondtam halkabban. Ekkor rám nézett. Végre! Úgy éreztem megáll föld. Szemei csillogtak, tekintete még is szúrós volt. Nagyon is jól ismertem már ezt a tekintetett. Tudtam valamivel megsértettem, akkor nézett mindig így mikor beszélt hozzám, amikor farkas voltam. De, nem volt sokáig így, inkább egyből elpirult.

- A naplóm kilencven százaléka a farkasomról szól és azokról a dolgokról, amit vele osztottam meg. Azóta sok minden történt. Rá kellet jönnöm a farkasom ki is valójában.

Tudod ő nem Reth, hanem egy férfi és neve is van. Ahote. – mosolyodott el.

Továbbra is komolyan figyeltem minden egyes mozdulatát, de az, ahogyan kiejtette a nevem. Ismét forrósággal töltött el pedig már kezdtem lehiggadni. Pár másodpercre még is mosolyt csalt az arcomra.

- Oda adom a táskádat. – sóhajtottam.

- Ahote. Miért kerülsz?  - Tette végül fel a kérdését váratlanul. Kissé meg is feszültek az izmaim, és komoran nézte rá, ő pedig újból a mellkasomra meredt.

- El szeretnék mesélni pár dolgot, de úgy nem tudom átgondolni hogyan is kezdjem, ha folyton a közelemben ólálkodsz. – Vigyorogtam el magam.

- Na, szép! Én ólálkodom? – csattant fel. – Te settenkedsz inkább, mint a farkas ki prédára vár. – morogta.

- Aj de felvágták ma a kisasszonynyelvét ma! – mormogtam vissza neki azzal az idióta vigyorommal, amiről jól tudtam, hogy farkasként is ki nem álhatott.

- Maradtál volna farkas! – jelentette ki végül, majd eltrappolt.

Még vigyorogva követtem tekintettemmel azt a dühös arcát, ahogyan távozott. Homloka pici barázdákba rendeződött. Szemöldöke most összehúzva volt. Szemei villámokat szórtak.

De tudtam megenyhül öt perc múlva mikor már a szobájában lesz.

A táskát pár óra elteltével, vacsora előtt vittem át. A lányok éppen önfeledten kacarásztak valamin.

- Tessék, itt van. - nyújtottam át. Ő pedig elvette és ismét elpirult.

- Szia Ahote, hát te beszélni is tudsz? – csipkelődött Gracie.

- Igen hölgyem tudok, és nem tudom miért ilyen csipkelődő hangulatában van, de én akkor távozok is nem zavarom a hölgyeket. – ejtettem egy mosolyt majd kifelé indultam.

- Ahote! – szólalt meg váratlanul Piper. Én megfordultam, egyenesen a szemembe nézett hálálkodó tekintetével. – Nagyon szépen köszönöm. – Mondta csilingelő arccal és elmosolyogta magát. Bólintottam majd kimentem.

Vacsora után, Chua átjött hozzám. Éppen az ablakomon bámulta, ahogy az ágyamnál ültem. Rám nézett. Láttam fontosat akar közölni.

- A kapitány ma mondta nekem, hogy holnap Daklír-ba érkezünk. Néhány utas leszáll, és lehet, mások szállnak fel. Pár dolgot kipakolnak. Addig azt javasolja, maradjunk a lányokkal biztos, ami biztos.

- Rendben. – biccentettem felé majd tovább rajzolgattam.

- Utána utunk majd Elpadardy-be vezet majd. A kapitány azt mondta, hogy itt még meg kell állnunk meg még lesz egy városka. Utána már tényleg elérjük a válaszfalat és otthon leszünk.

- Oké Chua. Majd engem is biztos informál, mi a gond ismerlek már annyira, hogy tudom. valami itt tart még.

- Jól van. Ahote nézd. – kezdtem komolyan és leült a székre, ami nem mesze volt az ágyamtól.

Letetem a füzetet meg a szénceruzát, amit a hajón vásároltam valakitől, aki ilyenekkel kereskedik. Éppen körvonalakat alkottam vele de, ezek után feszülten vártam mit akar még mondani. Tudtam, hogy fontos lesz, hisz a legjobb barátom, ismertem. Tudtam jól a fontos dolgokat mindig így vezeti fel.

- Mikor mondod el neki végre? Tudom, köt a titoktartás, de ha igazán fontos vagy neki tud titkot tartani.

- Tudom. – mondtam neki és tudtam, hogy igaza van. – Daklír után, azt hiszem. De, most már egyre jobban érdeklődő. El akarom mondani neki, de tudom, hogy bitangul fájni fog neki.

- Igen ezt én is tudom és sejtem, de… Ahote. *A Chankoowashtay tha de,tote Ciqalata whane Cowessesskoo tade, dobi Wuti menghormati. – így olvasd: Cshankovashati tha de, tote Csigalata whane Kovessessko tade ,vuti menghormati. Indián nyelvezet kis malájjal keverve -

- Tudom. Igazad van.

- Ő már nem pici. Törékeny igaz, de felnőtt nő. Joga van tudni az igazat és akkor te voltál ott egyedül. Téged bíztak meg a védelmével, te tudsz mindenről.

- Tudom, tudom. – sóhajtottam. – Elmondom neki.

- Rendben. – mosolyogta el magát.

Kiment és végre magamra hagyott. Utáltam mikor kijött Chuából a nagy bölcs indián.

Piper nem indián asszony, őt máshogy nevelték, máshogy kell elmondanom neki és tudom, hogy akár össze is törhet. Egy árvaház közege eléggé lehangoló. Főleg egyrészt mivel nincs kihez bújnod, nincs kihez menni, sírni. Ha éjjel rosszat álmodsz, akkor nem jön oda senki, hogy melléd feküdjön, énekeljen és megvárja, míg megnyugszol és elalszol.

De mindig figyeltem őt. Már akkor is képes lettem volna emberként közbe avatkozni, ha bármi is lett volna, de tizennégy éves voltam. Sokszor lekötött a saját feladataim.

Ám farkasként ezeket utólag később mind megtudhattam. Boldog is voltam ezért. Csupán attól tartottam és féltem, hogy azok után, még farkasként se fog bízni bennem. Ez pedig kissé megijesztett. Viszont eldöntöttem és tudtam, most már tényleg beszélnem kell, vele. Muszáj.

* A jó út az, ha nem csöppségként, se nem kicsi gyermekként, hanem felnőtt asszonyként tiszteled. /