Üdvözöllek

• Blog oldal
• Archívum
• 

Farkas Őrző 1/9

Elpadardy városa

Miután a hajó kikötött, a fiúk átjöttek. Nehéz volt egy légtérbe lenni Ahote-vel, főleg ahogy néha rám pillantott.

Nem láthattam sokat a városból. A fiúk meséltek róla inkább. Az ajtó zárva volt halottunk, ahogy jönnek, mennek az emberek és néha a kilincset is próbálgatják, majd odébb sétáltak.

Elpadardy más volt, mint Dalír amiből egyáltalán nem láttam sokat a nagy eső függöny miatt.

Görög romok és magas Egyiptomi piramisok díszelegtek némi újszerű újítással. Akár egy Piramis volt, akár egy régi Görög Phanteon, mindegyik úgy nézett ki mintha vagy egy hatalmas szálloda lánc lenne tele üveggel, vagy mint egy Pláza.

Egyszerűen érezni lehetett, hogy itt a pénz volt az úr. Mindenki tehetős volt, de ugyan akkor lehet ez volt a legfőbb ok, amiért ennyi gonosztevő kedvenc helye is volt.

Az időjárás itt felettébb szeszélyes volt. Hol sütött a nap, hol esett az eső. Volt, hogy félóráig sütött majd három óra eső.

A fiúk tényleg rendesek voltak velünk. Néhány játékot is kitaláltunk, de általában hagytak minket győzni. A kedvencem a malomjáték volt.

Két napig álltunk a kikötőbe. Még is olyan volt, mintha napok óta itt téblábolnánk. A kapitány túlságosan féltett attól, hogy valakinek szemet szúrok így ezért biztonságosabb volt, ha a fiúk felügyelete alatt egy szobában maradunk. A tarkómon lévő megszáradt vér még elég jól bírta. Úgy viselkedett, mint egy nagy barna ragtapasz. Nem igazán szerettem volna, ha Ahote-nak azért meg kell vágnia magát, mert valamiért lejött.

Miután végre elindultunk, alig vártam, hogy kicsit kiszellőztethessem a fejem a hajó fedélzetén. Ahote elkísért és most kivételesen fura volt, hogy ragaszkodott ehhez. Bár sejtettem, hogy mindez azért van, mert Gracie túlságosan megkedvelte Chu-át és hagyni akart, kis teret a fiataloknak. Örültem, hogy most velem van. Megálltam a hajó óránál. A rengeteg ablakon át csak bámultam kifele. Néztem, ahogy lassan elhaladunk Elpadardy mellet.

- Mond miért nem állhattunk meg és sétálhattunk körbe –e csodálatos városkában? – sóhajtottam.

- Sok erre az úton álló és a gyilkos, na meg a felbérelhető kétszínű alakok. A ti biztonságotok miatt. Ennyiért és nem másért. – felelte ezúttal lágy hangján. Egyszerűen mindegy volt melyik hangszínével beszélt hozzám imádtam, mint ahogy a közelségét is és azt vágyakozó pillantását is amitől legszívesebben rávetettem volna magam.

- Szerinted Gracie még a szobánkban van? – tettem váratlanul fel a kérdést és nem tudom miért pont ez járt akkor a fejemben.

Félve ismét az ablak felé néztem. Láttam, ahogy engem nézz. Szinte szuggerált a tekintetével. Elöntött a forróság és úgy éreztem muszáj lesz lehűtenem magam, ha így folytatja. Lassan mellém lépett éreztem, ahogy a teste hozzá simul az enyémhez. Kellemes bizsergés járt át. Nem tett semmit. Ugyanúgy kifelé meredt ő is csupán szorosabban mellettem állt.

- Nem hiszem. – sóhajtotta. – Eléggé bele van zúgva Chuába ahogy észrevettem.

- Szóval akkor egyedül bambulhatok ki a fejemből. – mormogtam.

- A kapitány azt mondta, hogy jó szelet kaptunk. Egy-két nap és Bhaabrathba érünk. Különben is, ha kellenék, tudod, hol van a kabinom. – hangja még mindig nyugodt volt, de mintha megfeszültek volna picit az izmai.

Arca gondterhelt lett. Pár napja kezdem csak kiismerni emberként, de ezt a gondterhelt tekintetét már nagyon is jól ismertem.

Szerettem volna kicsit enyhíteni a feszültségét. Próbáltam kissé elengedni én is magam hisz ő ismert engem és én is őt. Csupán most férfi volt, ami számomra elég vonzó volt és igen nagy kísértés. Még is tudtam nem állhatunk egész úton ennyire feszélyezve, mintha két vadidegen lennénk, akik éppen bénáskodva akarnak megismerkedni egymással.

- Figyelj. Sohasem kérdeztem amióta nem változtál vissza még farkassá és tudom idióta kérdés, de valahogy muszáj oldanom a kettőnk közötti feszültséget. Sajnos így hirtelenjébe ez jut az eszembe. A neved… mit jelent? – motyogtam és most már kezdtem előre bámulni miközben a városra, ahogy haladtuk el lassan bekúszott az éjszaka, késztetve az embereket, hogy nyugovóra térjenek.

- A nyugtalan. Ezt jelenti. Édesanyám adta ezt a nevet nekem. Takoda mindig is azt mondta rám vall. Nem tudtam megmaradni egy helybe, olyan voltam, mint egy kibiztosított bomba. Csak utána kezdtem el véglegesen megnyugodni miután először farkasként megjelenem és te elkezdtél hozzám beszélni.

- Takoda azt mondta örökbe fogadott fia vagy. Mi történt szüleiddel? – Ekkor ránéztem, de tekintetet valahol a homályba meredt.

- Négy éves voltam. A törzset és a szüleimet lemészárolta egy vérszomjas vámpír, aki szomjúságát a törzsem vérével oltotta. Én is úgy menekültem meg, hogy édesanyám rátett az egyik lovunkra. Azt mondta vissza se nézzek és kapaszkodjak erősen. Ekkor a ló farára csapot és az elvágtázott oly sebesen, hogy még a szél sem érte nyomát. Nem néztem vissza, de még halottam-anyám sikolyát.

Azt mondják, nem bűn, ha könnyeid kiereszted. Az indiánok így tartják. Az amerikaiak úgy gondolják az nem férfias. Én csak négy voltam és úgy potyogtak a könnyeim, hogy egy velem egy korú kislánynak is megesett volna a szíve.

- Ahote.- néztem együtt érzően rá. Ekkor jobb kezem lassan elindult, ő kinyújtotta majd megfogta és közelebb bújtam hozzá, de továbbra is komoly tekintettel az ablakot kémlelte. Noha bár a sötétség egyre jobban elvette a mesés táj szépségét.

- Pachua, Takoda legelső fia talált rám, több mérfölddel arrébb. A patak közelébe a lovamról leesve, ájultan. Ismerték a törzsünket, az apámat ki bátor harcos volt. Ki ha kellet a szükség az elsők között volt és harcolt. Anyámat, aki gyönyörű mosolyával megannyi férfit kényszerített térdre és végül még is apámhoz ment hozzá.

- Én sajnos nem emlékszem anyukámra. Csak foszlányok és a kép, ami a medálomba marad. – mondtam elszomorodva. Ekkor éreztem hozzám bújik. Lehunytam a szemem, de ami következett arra azt hiszem egyáltalán nem voltam felkészülve.

- Édesanyád gyönyörű asszony volt. Apukád remek, szakember. Olyan valaki, akit nem lehetett nélkülözni csak akkor, ha ő maga kérte ki magát. Mindenért, amid volt, amit elvettek tőled, a rokonok és a kapzsi ismerősök, keményen megdolgozott.

Éreztem, ahogy izmaim megrendülnek és feszülten figyeltem tovább. De, csend lett. Sóhajtott.

- Későre jár, már azt hiszem jobb lesz, ha ezt a kabinodba folytatod. – ajánltam fel. Tudtam, hogy van még folytatása így azért próbáltam felkészülni a legrosszabbra is. Ő bólintott.

A félhomályba még nem kapcsolták fel a villanyokat. Ide- oda botorkáltam, de mivel még a kezét fogtam így ő remekül vezérelt. El is felejtettem, hogy valószínű különleges titka miatt biztosan jobban lát, mint én. A vacsorát is ott fogyasztottuk el, majd miután megittam a teámat az ágyra telepedtem, mellé.

Hátát a falnak támasztotta én pedig a kis kerek ablak mellett ültem, felesleges volt kinéznem hisz a vaksötétségbe az egyedüli, amit láthattam az én homályos tükörképem volt.

Egy kisebb asztali lámpa égett csupán egyedül, mely sejtelmesen ölelte körbe a kabint. Éreztem, ahogy szívem zakatolt két dolog miatt is. Egyrészt Ahote közelsége miatt másrészt, hogy végre megtudhatom a múltam egy részét.

- A szüleid remek emberek voltak. Engem akkor bíztak meg, az őrzéseddel mikor még csak nyolc éves voltál. Már akkor is gyönyörű szép kislány voltál. A házatok előtt settenkedtem mindig, mint egy farkas. Noha akkor még semmit sem tudtam a képességemről. – láttam, ahogy egy vigyort ejt. Én is kedvesen mosolyogtam majd figyeltem tovább. - Tizenhárom éves voltam akkor. Az életed, egyszerűen megfogott. Megvolt mindened. Úgy viselkedtek veled, mint ha egy hercegnőt akartak volna belőled nevelni. A medálodat is, nyolcadik születésnapodra kaptad. Az már csak különös egybe és, hogy pont farkast van az elején. – Ekkor megfogtam, szinte éreztem, ahogy bámulja.

- Szóval megfigyeltél.

- Vigyáztam rád. – javított ki.

- Egyedül? Még is…

- Többen voltunk. – vágott vissza. – de ők még messzebbről, tudtuk előbb utóbb le fognak csapni rád. A hírek már akkor is terjengtek.

- Mi történt Ahote akkor. – mondtam keményebben és éreztem, hogy megfeszül az arcom.

- Hidd el nem táncbemutatóról vagy színházból mentetek haza, mint ahogy a legtöbb sikeres filmes főhős, akikből lett valaki. – próbálta elütni viccként, de akkor valahogy nem tudtam mosolyogni rajta.

- Én nem vagyok szuper hős. –mormogtam.

- Igaz. – felelte szelíden. – Moziban voltatok. Aznap éppen később végeztem, én is a törzs más dolgaival. Éppen indultatok haza. Anyukád hátul ült veled. Éppen a kedvenc altató dalodat dudorászta, amit úgy szerettél. Késő volt már. Hirtelen árnyakra lettem figyelmes, ahogy a motorommal, lemaradva követtelek titeket. Váratlanul valami neki rohant az autótoknak az erdő úton. Nem láttam mi, de hihetetlen erővel csapot le titeket az útról. Az autó többször is megpördült saját maga körül majd újra a gumikra érkezett. A férfiak, akik velem voltak egyből a segítségetekre siettek. Édesapád eszméletlen volt. – szívem egyre jobban vert, kezeim ökölbe szorultak ide-oda mozgolódtam és próbáltam nem sírni. Ő várt picit.

- Folytathatod. – mondtam.

- Biztos? – kérdezte aggódva és látta, ahogy a tekintete komorabbá vált.

- Muszáj most már folytatnod. – suttogtam. Ő bólintott.

- A Numerakok, akikről akkor még sejtelmünk sem volt kikapták édesapádat a kocsiból, majd többen neki estek. Ha magánál lett volna, se lett volna több esélye. Én és még másik két fickó megpróbáltuk leszedni őket. Ekkor megjelent az a vámpír, aki a törzsemmel végzett. Harag fogott el és düh. Akkor már édesanyádból lakmározott. Abból a személyből, aki saját testével próbálta óvni egyetlen lányát. – Potyogtam a könnyeim. Az a tudat, hogy a saját anyukám, aki olyan törékeny lehetett és védtelen, mint én most, még akkor is engem próbált menteni. Ez tejességgel kiborított. – Xemenople könyörtelenül eldobta, mint egy babát. Én eléd álltam, noha teljesen zavarodott állapotba voltál és próbáltál visszamenekülni az autóba. Ő felismert engem. Tudta ki vagyok. Még ma is emlékszem arra miket mondott. Arra, ahogy önfeledten lakmározott édesanyámból. – megfeszültek minden izmai, én ekkor már teljességgel nem bírtam.

Hozzá bújtam, ő pedig átölelt. Csend lett. Bele telt néhány pillanatba, míg mind a ketten megnyugodtunk. Könnyes szemekkel próbáltam keresni egy zsebkendőt, de ő elővette egyet mintha számított volna rá, hogy ez lesz.

Éreztem az állát, ahogy az orromhoz ér. Gyengéden megemeltem a fejem és végig cirógattam. Az, hogy ennyire közel voltam az, amit elmesélt. Furcsa érzések keveredtek bennem, de még is a szívem diktált. Olyan közel volt és úgy kívántam, mint még soha. Végül erőt vettem magamon.

- Kérlek, hagyd, ki a véres jeleneteket ne kínozd magad vele, hisz te s fiatal voltál mit tehettél volna?

- Éppen ez az, ami miatt megmenekültél. – suttogta és éreztem, ahogy a teste elkezd forrósodni. Én neki estem, nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Ő persze leütött mintha csak egy kis jelentéktelen légy lettem volna. Ekkor felemelt téged és beléd karcolta a jelet. Nem tudom, hogyan, de magamhoz tértem. A tudat az, hogy bánthat téged. Ekkor rá ugrottam újra. De hirtelen farkasként érkeztem rá. Annyira meglepte, hogy hanyatt homlok visszavonulót fújt. Nekem kellet pár óra, míg rájöttem, hogyan is megy a visszaváltozás. Akkor dühből és méregből volt. Most már bármikor képes vagyok, rá mikor kell.

- Szóval nem muszáj, hogy vámpír legyen a közelbe? – kérdeztem érdeklődve és tejesen meglepett, ahogy közelebb kúsztam a szájához. Ő nem hajolt el csupán válaszolt.

- Tudod, borzalmas egy nőszemély vagy! Éppen próbálom elmondani, hogy mi történt, erre te mindjárt megcsókolsz. – motyogta. Én elpirultam és próbáltam kordába tartani a gondolatimat végül a tudat, hogy a szüleim, hogyan haltak meg teljesen átölelt és már csak ott ültem mellette szomorkodva, magam elé meredve.

- Ne haragudj. Ígérem, meghallgatlak. – válaszoltam szomorúan.

- Helyes. – bólintott. – A történtek után a törsz jobbnak látta, ha nem őrizlek tovább és tőlem jó távol laksz. Így kerültél be az árvaházba. Mikor megtudtam, hogy dolgoztatnak. Azt, hogy a munkások nem tudnak lakatot tartani a szájukra és mindennap azon csámcsogtak, hogy vajon mi történhetett a szüleiddel? Na meg persze a hatalmas nagy vagyonoddal. Nem ezt a sorsot akartam, így elintéztem, hogy helyezzenek át az őszi szállóra. A legszebb részére. Elvállaltam minden munkát, csak, hogy ez megtörténjen.

- Te? – hüledeztem. – Te voltál az?

- A törzsem nem tudta, annyit tudott, hogy tanulok és dolgozom. A naplód is, amit kaptál az egyik tanárodtól, tizenharmadik szülinapodra. Emlékszel mit mondott?

- Igen. Mrs. Perkins annyit mondott: - Tessék, bogaram, egy tikos hódolódtól kapod szülinapodra. – néztem rá hüledezve.

- Helyes, pontosan, úgy ahogy kértem. – mondta. Rám nézett, tekintete békés volt. Nem volt rajta az a vágyódás, ami oly sokszor. Csupán békesség és nyugodtság. Én pislogtam nagy kerek zöld szememmel.

- A te ajándékod?

- Az enyém. – bólintott. Olyan férfiasan mély búgó hangja volt, hogy teljesen begerjesztett. – Jól tudom, mennyire szereted a kolibriket. Vagy tíz boltot bejártam mire ezt megleltem.

- Ó Ahote! – öleltem át ő meg sóhajtott egyet és becsukta a szemeit.

- Emlékszel arra a napra. Tizenhét éves voltál és akkor szegtem meg legelőször a titoktartást.

- Nem, nem igazán.

- Pedig a naplódba is benne van, csak más szemszögből. – mormogta. – Volt egy srác iszonyatosan rád volt indulva az iskola buliba és el akart hívni. Én nem akartam, hogy vele menjél! – dühös hangja lett hirtelen és remegett, próbáltam megnyugtatni, de folytatta.

- Miért nem változtál át? – tetem fel azért előtte a kérdést.

- Ott voltam a szobádba, farkasként, vonyítottam mindent csináltam, könyörögni akartam. Legszívesebben képes lettem volna átváltozni is. Te már az ajtónál álltál, én gyengéden húztalak el, hogy ne menj. A kezed a kilincsen volt. Nem bírtam, komolyan nem bírtam. Te ekkor rám néztél.

- Valami rémlik. Azt mondtam, ne nézz így rám, mert nem megyek el a buliba.

- Igen, de én tovább néztelek, ekkor a kezeid lecsúszott a kilincsről, leültél hozzám és átöleltél. Azt mondtad: – Ó Reth, hülyének fognak nézni, de hülyébb lennék, ha elmennék valakivel buliba, akiről jól tudom, hogy nem szeret.

- Ha jól emlékszem utána azt mondtam: – Reth én téged szeretlek, tudom, hogy nem helyes, de ez van. Valamiért így érzek.

- Igen így volt. Akkor volt, hogy először veled aludtam. Farkasként. De, annyira hálás voltam, és annyira meg akartam köszönni…

- Ne! – sikítottam fel halkan.

- De bizony. –mormogta. átváltoztam és melléd kúsztam. Gyengéden átöleltelek, megcsókoltalak.

- Úristen én azt hittem álom! – néztem kiakadva rá.

- Hát még álomnak is szép lett volna, de sajnos ez volt.

- Te, te, te… letaperoltad a cicim! – vörösödtem el.

- Le bizony! Jaj és azok milyen puha és finom… – harapta el a szó végét.

- Te, te… tini homorító! – förmedtem rá és elültem tőle ő meg vigyorgott azzal az idióta vigyorral rám.

- Sajnálom, ez van. – vigyorgott továbbra is úgy, hogy még a fogai is kilátszottak és közbe az a gonosz tekintett. Most igazán nyeregbe érezhette magát majd hirtelen kapcsoltam.

- De, te, végig csókolgattál és simogattál és… ott i simogattál és… úristen megtörtént? – néztem rá fehéredve erre gonosz sanda tekintete lett.

- Hát nem is tudom… – vigyorgott tovább.

- Ahote!!! – kiabáltam rá.

- Nem, nem. Nem vagyok olyan mocsok! – hadarta.

- Jézus akkor mi volt? – tördeltem a kezeim és már nyúltam is a naplómért.

- Hát, emlékezeteim szerint elmehetne simán előjátéknak. – Vigyorgott.

- Én mit csináltam? - most már igazán keveredett körülötte a világ. Úristen ennyire nem vagyok már szűzies? Én pedig azt hittem milyen szende kislány vagyok.

- Hát visszasimogattál, nagyon is jó helyen. – duruzsolta.

- Tessék? – most már teljességgel nem akartam elhinni. Kinyitottam a naplóm és elkezdtem olvasni. Ő csendben figyelmesen hallgatta.

2003 Május 25.-e Péntek

Ma különleges éjszaka lesz számomra. Peter Scot elhívott az iskolai buliba. Annyira helyes és udvarias még is úgy érzem nem helyes elmennem, mintha valami visszatartana.

Ruhát néztem és a hajam is megcsináltattam. Egész nap valami körbe lengett izgatott voltam? Nem igazán inkább úgy éreztem, hogy valakit megcsalok.

Eljött hát az éjjel. Indulásra készen. Reth ekkor betoppant az ablakomon át. Gyengéden meg fogta a kezem és próbált elhúzni az ajtótól. Fájdalmasan nyüszített. Én megnéztem mi baja lehet.

- Mi a baj Reth? – kérdeztem tőle. Ő csak nyüszített és úgy nézett rám, hogy a szívem vérezni kezdett. Még is az ajtó kilincsére tettem jobban a kezem. Már majdnem elfordítottam mikor valami megállított.

- Ne nézz így rám Reth szinte látom, ahogy könyörögsz. Ha így folytatod, itt maradok veled. Bár flúgosnak fognak nézni és lehet ki is skatulyáznak majd, de esküszöm, bevállalom miattad.

Ő továbbra is nézett így végül leültem hozzá és átöleltem. Fáradtan dőltem bele az ágyba és ő mellém kúszott. Egy puszit adtam az orrára majd jó éjszakát kívánva elaludtam.

Kicsivel később nagyon forró férfi test hajolt közelebb hozzám. Lágy csókokat hagyott az arcomon, a homlokomon, teljese beleremegtem. Olyan szép álom volt, ahogy a férfi, gyengéden megérintett. Ahogy… - ekkor megálltam és kezdtem fehéredni.

- Igen ahogy? - Vigyorgott Ahote.

- Ahogyan, a melleimet ujjaival lassan veig cirógatta. Nem tudtam eldönteni, ez most álom, vagy fél éber léti állapot, de nem akartam belőle százszázalékosan felébredni.

A szívemre hallgattam. Ő lassan lehúzta a takarót rólam, iszonyatosan forró volt a teste. Óvatosan felhúzta, a hálóingemet, majd éreztem, ahogy borostás arca gyengéden végig simogatja először a bal, majd a jobb combomat elhintve apró csókokkal…

Megálltam és muszáj volt egy mély levegőt vennem.

- Gyengéden felfelé haladva a derekam minden egyes apró porcikáján melyet férfi még sohasem érintett, sohasem becézett, sohasem csókolt. Végül megért a melleimhez, a pici apró két barnás gyöngyszerű pontokhoz melyekre oly halkan elsóhajtott. – Kész voltam Ahote sokkal jobban átélve olvasta a saját írásom, mint én mintha most történt volna öt perce pedig vagy nyolc éve volt már.

Puha szájával és finom nyelvével becézgette hol egyiket, hol másikat, míg a bal kezével kicsit lentebb a fehér neműm alatt a finom ujjaival gyengéden játszadozott. Éreztem, ahogy elkezdek, nedvesedni s szinte el fog a vágy. Érezni akartam és hozzá akartam tartozni ehhez a vonzó férfihoz, aki ennyire gyengéd és érzéki.

Ő gyengéden rám feküdt. Éreztem, ahogy a nadrágján keresztül is kidudorodik kemény férfiassága. Gyengéden rám feküdt, két tenyerével tartotta magát miközben gyengéden hozzám dörzsölte magát. – Úristen! Éreztem, hogy elkezdek komolyan is nedvesedni, ha ezt tudom, elrejtem jó mélyen a naplómat. Ahote arcán ismét megjelent a vágyakozás és szinte láttam, hogy mennyire élvezi azt, amit leírtam. Főleg úgy, hogy neki is elkezdett valami ténylegesen dudorodni a nadrágjánál.

Lassan elkezdett mozogni, teste teljesen hozzám ért. Éreztem, ahogy forró mellkasa mennyire hozzá tapad a melleimhez, iszonyatosan kívántam. Idegesen elkezdtem lejjebb nyúlni, de ő megállított.

- Ne…- mondta rekedtes hangon. – kérlek, ez így nem helyes.

- Legalább hadd tegyem valamivel jóvá ezt a szép estét. – nyöszörögtem. Ő elfeküdt, segítettem kigombolni a nadrágját, majd lehúzta a fehérneműjét.

- Tessék ?? – néztem rá, fehér arccal. Kielégítettelek a kezemmel?

- Hát most mit csináljak te mondtad, hogy szép estét akarsz. – Mondta nyugodt hangon némi csipkelődő hangsúllyal.

- De remélem szájjal nem. – akadtam ki.

- Nem azzal nem. –válaszolta nyugodtan. – De a kezed is jól esett.

- Szóval én már kézzel elvettem, amit ellehet. Borzasztó vagyok! – mormogtam és elég vicces látványt nyújthattam volna, ha meglátom a saját tükörképem, de szerencsére a közelbe nem volt tükör.

- Majdnem. Testileg még nem történt meg szóval félig még az vagyok.

- Na, azt lesheted, mikor veszem én azt el! Mostantól bezárva tartom az ajtómat az tuti! Te borzalmas vagy Ahote! – Pattantam ki az ágyból és nem érdekel mennyire is nedves a bugyim, mennyire kínos arcot vágok, majdnem felrobbantam dühömbe.

Kiszálltam az ágyból, fogtam a naplóm és éppen az ajtó felé trappoltam mikor lágy dúdoló hangon megszólalt.

- Mikor eljő az est és te már lefekszel. Jő piciny csillag, hogy betakarjon estére. Békés álmokat hozva reád, te neked piciny lányka, hogy a sötétség gonosz álmai. Ne riasszanak fel téged álom országból. Most a kis csillag tovaszáll. A messze égből reád vár. Mert holnap is felkelsz majd, és mosolyogsz vissza rá majd. De ne félj semmitől. Anyukád itt van melletted. – Ekkor megfordulta m és a könnyeim patakozottak de, ő tovább dúdolta. - Ő majd megvéd minden gonosztól. Ha rossz álmod van, akkor melléd fekszik majd. Ha el kell, eldalolja. Kedves altató nótádat. Most aludj szépen kisleány. Ez a dalocska ringasson el szépen már.

Csend lett. Halottam, ahogy felsóhajt.

- Ez a te altató dalod. Ezt énekelte minden éjjel anyukád. Borzalmas vagyok? Igen talán az vagyok, mert kötött az egyezség és így is túl sokat tettem fel. Soha nem változhattam előtted át, mert rád akarták bízni. Remélték, ha talán normális férfi lesz, melletted a jel elmúlik.

- Nem értem, azt mondták, hogy elkel vinned a szent helyre csak ott… - értetlenkedtem.

- A jel addig van ott, amíg szűz vagy. De senki sem kötelezhet rá, hogy add oda akárkinek. Nekem, másnak. Ezért nem is, soha nem is akartam. Főleg, hogy azt hitted álom vagyok.

- De… ha én máshogy döntök. Te hagytad volna? Azok után is, hogy olyanokat írtam… hogy annyira csodálatos volt az a piciny együttlét is, amit eltöltöttünk?

- Hagytam volna. Ez a te döntésed. A t életed. Bármennyire is…, ah. – sóhajtott Nayeli. – mormogta.

- Na, ez mit jelent? Néztem rá szúrós tekintettel. – Ezzel tejesen megőrjítettél az előtte lévő mondókáddal is, de ez… mi ez Ahote? – vártam és karba tettem a kezem.

Ő makacsul nézett rám és én visszasétáltam. A naplóm letettem az asztalra. Úristen már világosodott, ahogy elhaladtam az ablak előtt még se éreztem, hogy elmúlt az éj.

- Mit jelent Ahote? – néztem kérlelően rá.

- Ah,Moema Nizhoni Sahkyo, ah Witashnah Wuti. Saya ingin sekali. Nayeli. – * Moéma nizhoni, ah vitashnah vuti. Szaja ingin szekali Najeli. – sóhajtotta.

- Ahote! – léptem, hozzá. Ő odakúszott hozzám. Ott térdelt az ágyon nézet rám azzal a vágyakozó tekintetével és úgy éreztem felforrósodom.

- Ne csináld ezt már velem. Annyira sajnálom, hogy nem tudom…

- Szerinted mit jelent? – nézett rám majd húzott magához és bújtam hozzá.

- Nem tudom. – motyogtam.

- Dehogy nem az elejére biztos emlékszel. – duruzsolta majd a nyakam felé hajolt és egy csókot lehet rá.

- Na, nézzük. – motyogtam, mert teljességgel lekötött, ahogy gyengéden átölelt és közbe a nyakam csókolgatta.

- Gondolom az eleje, Ah, az sóhajtás.

- Eddig stimmel. – áthaladt a bal oldalamra és ott kezdett el csókolgatni, gyengéden bele borzongtam. Próbáltam erősen koncentrálni, de már bújtam, hozzá keresve az ajkait, de ő lassan elmosolyogta magát. – Nem, nem tessék tovább fejteni.

- Gonosz. – mormogtam. – Szóval… kedves gyönyörű csinos nő? – pirultam el.

- Igen. – mondta somolyogva ekkor közel hajolt és suttogva folytatta. - Szűzies asszony, annyira akarlak… ah. Szeretlek.

- Ó… – sóhajtottam. Én… gondoltam magamba. Magamtól is rájöhettem volna mit jelent a Nayeli, nem kell akkora okosnak lenni főleg, hogy úgy nézz rám már napok óta.

Nézése olyan nagyon vágyakozó lett, úgy nézett rám, annyira kívánóan. Úgy kívántam. Vele akartam lenni. Közelebb hajoltam, hosszú hajam egy két tincse reá hullott a vállára. Már majdnem átölelt, már majdnem érezhettem az ajkai t igazából. Ez most nem álom volt. Kívántam, hogy vére összetapadjon, legalább az ajkunk. Már majdnem egybeforrt, mikor, hirtelen… kopogtak.

- A francba! – morgolódott Ahote és elhajolt tőlem. – Ki az? Kérdezte rekedtes hanggal és láttam rajta, hogy szívből reméli, hamar eltűnik onnan, mert nem volt túl jó kedvébe. Én meg csak úgy maradtam hajolva, ledermedve várakozóan hátha…

- Chua vagyok. Csak szólni akartam. Megérkeztünk Bhaabrathba. Gondoltam szólok, hogy éppen kikötni készülünk.

- Oké mindjárt megyek. – Válaszolta. Majd rám nézett, elmosolyogta magát majd átölelt. Sóhajtottam egyet. Reméltem, lesz még alkalom, hogy ezt bepótoljuk…

* Ah, kedves gyönyörű csinos nő. Szűzies asszony, annyira akarlak… ah. Szeretlek.